Im a bitch, im a lover, I’m a child, I’m a mother, im a sinner, im a saint. I do not feel ashamed…
Hangzik a dal, amit a kilencvenes években vagy előtte született társaim nagy része kívülről fúj. És mostanában, miközben az intuitív coaching tanfolyamban a SZEREPEINK témakörét tanulmányoztam elég sokat eszembe is jutott. Mennyi minden vagyunk egyszerre. És néha totális ellentéte egyik a másiknak. Hibázhatok és bukdácsolhatok az egyikben, míg minden olyan könnyen megy a másikban. Ha magabiztos vállalkozó vagyok, akkor szuperanya már nem lehetek? Ki mondja meg ezeket? Ott a millió elvárás. A szomszéd néni nehogy felhúzza a szemöldökét, ha babysittert hívok a gyerekeimhez, mert ne adj isten koktélozni mennék a barátaimmal. Az anyám pedig nehogy megszóljon, hogy a nagymama látogatása helyett jógaórára megyek, hiszen a mi családunkban nem így szokás.
És az ember elkezd gondolkozni. Milyen szerepeim vannak a saját életemben? És hogyan élem azokat meg? Beleragadtam e az anya szerepbe és ahhoz igazítom a teljes életemet vagy akarok és merek e más szerepeket is megélni? Ha merek, akkor még melyikben érzem jól magam és melyikben érzem, hogy semmilyen pluszt nem ad?
A húszas éveim nagy részét az ANYA szereppel töltöttem. Mindig fiatal anyuka akartam lenni és ez sikerült is. Míg viszont vannak azok az időszakok, amikor ez természetes módon nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon, addig eljön az idő, mikor az ÉN újra nyitna. Magamon, a vendégeimen és a társadalmunk nagy részén azt látom, hogy mégis ez az a szerep, aminek az oltárán könnyen feláldozható az összes többi szerep. Nem egy-két évig, hanem tíz, húszig. A szerető, a barát, a nő, a kalandor, a testvér, a vállalkozó és sorolhatnám.
Egy ponton úgy döntöttem (és az élet persze rá is segített), hogy nem csak anya vagyok. Nem csak szakács, sofőr, logisztikus, bevásárló, pénzügyi szervezője a családnak. És bár tudtam, hogy ez sokakban ellenérzést fog kiváltani – hogy merészelek létezni az anyaság keretein kívül is? – úgy döntöttem, hogy az életemet úgy élem, ahogy én jónak látom. #sorrynotsorry Amúgy is mennyire fog érdekelni 90 évesen a halálos ágyamon, hogy XY-nak nem tetszett az életmódom? (Spoiler: semennyire)
Ekkor fordultam újra a spiritualitáshoz, ekkor kezdtem vállalkozásépítésbe és ekkor kezdtem újra utazni és szórakozni a barátaimmal vagy, ami talán már tényleg ördögtől való: egyedül élvezni az életet. Mégis, hogy meri? És ki van a gyerekeivel? Ja, hogy van egy apjuk is.
Ezzel a döntésemmel elkezdtem saját magam egy olyan részét visszakapni, amivel a gyerekeim elé is egy sokkal egészebb anyaként tudtam újra állni. Aki önazonos. Akkor is, ha mélypontra jut. És akkor is, ha magasságokat él meg. Hiszen velük sem lesz ez másképp, amikor majd kilépnek abba a bizonyos nagybetűsbe. És merek velük sátrazni vagy a világ másik végére utazni, még akkor is, ha mások szerint “semmi értelme a gyereket ide-oda rángatni”. Ekkor az anya szerepemben is bevettem a leszarom tablettát és sokkal magabiztosabb lettem.
A változás, az egyensúlykeresés még mindig tart. Hiszen közben az élet is hozott számomra meglepetéseket, nem várt fordulatokat. De ma már nem “csak” anya vagyok – bármennyire is az egyik kedvenc szerepem . Ma már nagyon jó barátja vagyok annak a pár embernek, akik a világot jelentik nekem. Szuper jó testvér vagyok (bár ezzel biztos lehetne vitatkozni). Segítője vagyok sok-sok vendégemnek. És felfedezője magamnak, a világnak.
A szerepeink megismerése, a kérdések feltevése csak a kezdet. Nem jelenti azt, hogy az összes szerepünket meg kell tartani. Nem jelenti azt, hogy mindegyiket ugyanolyan erőbedobással kell fejleszteni. A szerepeink megismerésénél a legfontosabb, hogy mi az ami NEKED önazonos? Mi az, ami neked belefér? Nem a barátaidnak, az anyósodnak, a szomszédnéninek vagy a kétezer Facebook ismerősödnek…és nem is a világnak. Hanem NEKED! A szerepeinkkel való kapcsolódás egy újabb lépcsőfok abban, hogy te is közelebb kerülj magadhoz és ahhoz az élethez, amit valahol egyszer pici kis lélekként megálmodtál. És ebbe az is belefér, hogy néha hibázz, néha elbukj. De ezek a bukások fognak elvezetni oda, ahol lenni szeretnél.
És, hogy látszódjon, hogy ez egy intellektuális, jól átgondolt bejegyzés: ezért egy másik idézettel zárom soraimat.
“Egy embert sohasem egyetlen dolog határoz meg” Ken Liu
