Bali számomra már otthon – és bár ezúttal nem nyaralni és sajnos nem is kellemes okokból érkeztem a szigetre, most is jó pár élménnyel és útravalóval gazdagodva hagytam el. A szabadság, a természet és az emberek miatt kötődöm ide. Persze azt is látom, hogyan lett az utóbbi években a sziget furcsa olvasztótégelye a nagy népszerűségnek örvendő influenszerkultúrának, a lelki békét keresőknek és a helyieknek, akik a turistákban látják a felemelkedésük lehetőségét. A nyugati világ zarándokai itt önmagukat keresik, a helyiek pedig a megélhetést – és valahogy az évek alatt a kettő tükre lett egymásnak: az egyik lelassulna, míg a másik felemelkedne.
Kár lenne tagadni, hogy tíz év alatt Bali sokat változott. Igen, rengeteget! A mély, spirituális vonatkozás mellett erősen megjelentek a felszíni örömök: a tökéletes dizájn és a szép emberek világa – lehet legeltetni a szemet egész nap – miközben azon kapod magad, hogy egy útszéli kézműves karkötő harmincszoros áron köszön vissza az instakompatibilis boltban. Na nem azt mondom, hogy én ne estem volna bűnbe egyszer sem a széppel. Nem is egyszer. De már felmerül a kérdés: hogyan lehet tudatosnak maradni ebben a fogyasztásra épülő világban? És azt gondolom, hogy talán a válasz az egyensúlyban és az önmagunkhoz való kapcsolódásban rejlik: élvezni a szépet, de nem elveszni benne.
A szent helyek és az ősi balinéz gyógyítók világa mostanra már együtt létezik a hétvégi tanfolyamot végzett, fotogén környezetben órát tartó külföldivel. Bár eleinte piszkált, de már nem zavar. Nem a világ romlott el – a lényeg szerintem abban rejlik, hogy én mit látok benne. Nekem Bali még mindig mélyebb értelmet hordoz: egy olyan szabadságérzetet, amit sehol máshol nem találtam meg (bár Hawaii közel járt hozzá). Itt senkit nem érdekel, mit viselsz, hova tartasz, mennyit keresel. Papucsban, túlméretezett pólóban, egy hátizsákkal is bárhova mehetek: bankba, piacra, tengerpartra vagy városnézésre.
És ott van a természet, ami itt valami ősi energiát hordoz. Szinte érzed, ahogy veled együtt lélegzik. A levegő illata, a naplemente millió árnyalata, a dzsungel és a rizsteraszok zöld színei valahogy energiaként kapcsolódnak hozzád. Hozzám legalábbis igen. Lehet nyálasnak hangzik, de az is. Imádom! És ahogy minden kapcsolatban, itt is igaz: a természet sem mindig jófej. Pontosan azt adja vissza, amit hozol.
A mostani utazásom első napján levezetésképp szörfözni mentem. Életemben először teljesen egyedül voltam kint a vízen. Se kint, se bent nem várt senki. És ez az egyedüllét felébresztette bennem a visszatérő álmomat: hogy egy hatalmas cunami közeledik felém. Tudom, hogy nem tudok előle elmenekülni. Csak állok, és nézem, ahogy jön. Van még egy percem, talán kettő, amíg elér. Iszonyat félelem.
Most, amikor a munka után lementem, azt hittem, csak megnézem a naplementét a víz közepéről, az se baj, ha egy hullámot sem kapok el. Aztán a szél feltámadt, a hullámok nőni kezdtek, és egyszer csak jött a felismerés: mit keresek én itt? Hiszen pont ettől félek. Nem is kellett sokat várni, hogy a természet reagáljon rám. Félsz? Akkor tessék. Egy hatalmas hullám borított le, mélyre sodort, és mire a felszínre értem, épp csak két másodperc levegőt kaptam, mielőtt jött a következő. A víz pofonként csapott arcon. Kétségbeesetten kapálóztam, és nagy nehezen végül a partra sodródtam. Ott ültem a homokban, remegve és ez elgondolkoztatott. Mert ilyen Bali. Nem bánt. Csak visszatükröz. Pontosan azt, ami benned van. Ha félsz, megmutatja. Ha nyitsz, befogad. A természet itt nem különálló díszlet, hanem egy reagáló erő. És most épp nagyon gyorsan reagált.
Ahogy ott ültem, már megnyugodtam, néztem a naplementét, és arra gondoltam: milyen gyönyörű fotó lenne ez így, de végül elmosolyodtam: sebaj, elég, ha én élvezem. Egy pillanatnyi gondolat volt, semmi több. És ekkor, szinte filmbe illően, megjelent mellettem egy férfi és azt mondta, hobbifotós. Készített rólam néhány képet– ha gondolom, szívesen elküldi. (@murai.777 instagramon)
Talán én sem hinném el, ha valaki más mesélné. De ez true story. Az első napom Balin, ami rögtön reagált minden rezdülésemre és egyből a sziget szívébe és lelkébe sodort.
Talán a természet energiája miatt, talán nem, de az emberek is mások itt. Nyitottabbak, közvetlenebbek. Leszólíthatsz bárkit, bárhol, és nem kellemetlen – sőt! A legtöbben nem rohannak sehová, mert minek is rohannának? Egyszerűen jelen vannak, és ez valamit megnyit az emberben. Én napi öt-hat új emberrel is simán szóba elegyedem, és ha ebből levonom a saját barátkozós természetemet, akkor is maradna legalább kettő-három.
Egyik nap egy kávézó előtt vártam a motortaximat, amikor megállt mellettem egy férfi a motorjával. Lassan levette a napszemüvegét, rám nézett, és csak ennyit kérdezett:
„Who are you?”
Teljesen komolyan nézett rám. Reflexből megmondtam a nevem – mert hát mit mond az ember ilyenkor? –, mire ő elmosolyodott, és annyit mondott: „nem tudom miért, de úgy éreztem, meg kell szólítsalak, kíváncsi vagyok rád” És tényleg érződött rajta a kíváncsiság – nem tolakodóan, teljesen őszintén.
Majdnem kicsúszott a számon: „same same, én is ezen dolgozom épp.” Helyette csak pár mondatban elmeséltem, mit keresek itt, és ő csendben figyelt. Ő litván szörfös, már évek óta Balin él, és látszott rajta, hogy nem csak létezik, tényleg él. Valószínűleg soha többé nem találkozunk, és az életem nagy képében talán nincs is jelentősége. De valahogy mégis ott maradt bennem ez a pillanat – mint egy apró fricska az univerzumtól: „ne feledd el who are you”
Hiszem, hogy az ilyen rövid, látszólag véletlen kapcsolódások – akár csak tíz percre – önmagunk mélyebb megismeréséhez vezetnek. Minden találkozás tükör: ha örömöt érzek, az emlékeztet arra, milyen jó ebben a világban élni; ha kényelmetlenséget, az megkérdezi: miért zavar? És hát valljuk be, néha az a legnagyobb tanítás, amikor valaki csak túl közel áll a sorban, és már attól kiborulsz – pedig valószínű, hogy csak a saját határaidat mutatja vissza. Most pedig a litván szörfös, hogy emlékezzek ki vagyok. Én is lehetek ilyen szabad. És, ha Balin így tudok áramolni, az bárhol máshol is lehetséges. A szomszéd hostel bárjában nap, mint nap szembesülök azzal, hogy nem feltétlen kell úgy élni, ahogy a társadalom elvárná. Új és új történetekbe botlom: a Wall Street-et maga mögött hagyó kiégett harmincas, egy ázsiai hoteltulajdonos, frissen érettségizett világjárók, vagy egy holland énekes, aki majdnem megnyert egy tehetségkutatót.
A húszéves kalandvágyók váltják a negyvenes újrakezdőket, és mindegyikükben ott ugyanaz a vágy: a szabadság. Szabadság a társadalmi normáktól, a „kell” szótól, a megfelelési kényszertől. Itt nem számít, házas vagy-e, gyereked van-e, mennyit keresel. Csak az számít, hogy élsz.
Bali most is megtanította nekem, hogy a béke nem a csendben, hanem az áramlásban születik. Hogy bár nem ugyanaz a közeg, mint régen, de még így is sokat tanít. A lényeg a mozgásban, a változásban van, abban, hogy hagyom, hogy az élet vigyen, mint a tenger sodrása. Ha félve nézek szembe vele, akkor fel is borít. Ha bízom, akkor átsegít rajta. Nem kell megérkezni sehová, elég, ha jelen vagyok. Egyik nap a szomszéd hostel kocsmatúráján segítek be (és nem csak szimbolikusan, mert ez is true story), másnap csendben meditálok és írok. Mindkettő ugyanúgy rendben van. Ha jelen vagyok – tökéletesen rendben.
Most nekem ez Bali igazi kérdése – nem a litván szörfösé, hanem magáé a szigeté. „Who are you?” Kérdezi, de nem azért, hogy választ adjak, hanem hogy emlékezzek rá. Hogy emlékezzek arra, ki vagyok a címkéim, a szerepeim, a megfeleléseim nélkül. És, ha visszakérdeznék, hogy és Bali, who are you? Talán azt mondaná, hogy az a hely, ami nem hagy elaludni. Ami felébreszt abból a robotszerű világból, mintákból, amibe újra és újra észrevétlenül visszacsusszanok, akárhányszor hazatérek. De lehet csak azt mondaná, hogy ne filozofálj már ennyit Rebi, csak élvezd az életet. Ámen!
