A 90-es évek gyereke...
Walkman, discman, MP3 – a 90-es évek gyerekeivel és így velem együtt fejlődött a technika – jaj de sajnálom az utána következő generációkat. Ennek az időszaknak az életérzése valahogy így nézett ki: a rádió mellett olimpikonokat megszégyenítő sprint a REC gombhoz, hogy végre felvegyem azt az egy dalt a kazira, amire napok óta várok; az osztályban körbejáró Eminem-CD, ami nagyban hozzájárult az alap angol szókincsemhez; a Csacska Angyal brazil szappanopera lemeze, amit sosem reklámoztunk, hogy rongyosra hallgattunk; LimeWire, ahol egy 2Pac-szám letöltése mellé kaptál hat trójait; és a suli padjának tetején ülve az MP3 egyik vége a barátnőd fülében, a másik nálad és Ne-Yo „So Sick”-jére csendben belehalni az aktuális görög tragédiába, ami valójában csak annyi, hogy a kiszemelt srác nem nézett ránk a buliban.
De azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki kívülről énekelte a Guns N’ Roses „sex, drugs and rock ’n’ roll” sorait tízévesen, miközben nemhogy a szexről és a drogról fogalmam nem volt, de még arra is szúrós szemmel néztem, aki energiaitalt fogyasztott. Majd kb. a második szünet után, a zenei katarzisaimnak és egy jó cigirágónak köszönhetően új Rebiként tértem vissza az osztályba, mindig kicsit jobban érezve magamat. Ez volt a terápia: a mély érzések megélése. Feel it to Heal it.
Az ennyiből gondolom lejött, hogy nem Mozarton és Beethovenen nőttem fel (bár a két év zongoratanulás – Glória! – kinyitott egy ajtót a komolyzenéhez). System of a Down-ra dühös voltam az egész világra, L.L. Juniorra és Beyoncé-ra meg – valljuk be azt is hallgattam bőven – enyém volt a Világ. A lázadási ív is zenei volt: 13 évesen a szőke hajú jó kislány hirtelen dobókocka-piercinggel és vörös hajjal találta magát a város klubjának pincéjében, ahol a plafonról csöpögő izzadtság felelt a hidratálásért – a generáció skincare rutinja. És pár óra táncolás után az aktuális Világfájdalom teljesen feloldódott, a nap is újra csak miattam sütött ki. Feel it to Heal it.
Ez nem valami különleges képesség. Nem „én tudok így kapcsolódni a zenéhez”, hanem mi mind így vagyunk huzalozva. A zene mindenkiben megmozgat valamit: néha csak jó kedvet, néha emléket, néha gyógyító könnyeket. Én csak szeretek ránézni, kielemezni, megérteni, mi történik közben. Nyilván nem tizenhárom évesen, hanem húsz évet előreugorva: most. Hogy a ritmus hordozza az érzést és időnként szépen át is rendezi őket bennem.
Mi köze ennek a teljes cikk mondanivalójához? Az, hogy már ekkor tanultam valamit, amit később a testem fogalmazott meg helyettem: a zene hordoz. Ha nem is értem a szöveget, a ritmus mégis megmozgatja a bennrekedt érzést. A „feel it to heal it” tudattalanul, de mindenkiben ott mozog már gyerekként, tiniként is. Ösztönösen.
Én a technót nem szeretem...
Harminc évig hittem, hogy mindent is szeretek – kivéve a technót. Aztán egy nap teljes tudatlanságban kerültem egy hard techno buliba. Azt gondoltam, majd bosszankodom a dübörgő géphangokon és forgathatom a szemem. Az első fél óra vissza is igazolta az előítéletem. Nem csak, hogy szörnyűnek találtam, de az egyébként addigra már néha-néha felbukkanó gyomoridegem az első tíz percben teljesen átvette az uralmat felettem. Szorított a gyomrom, zsibbadt a lábam, lefagytam. Nem értettem a helyzetet, ezért csak figyeltem. Persze megfordult a fejemben, hogy lelépek, de úgy döntöttem táncolni kezdek. És itt fokozatosan fordult át az egész. Mintha a hullám, ami felkapott, szépen letett volna a partra. Ez adta a katarzist: az érzés, ami az elején „túl sok” volt, a végére átalakult. Azt vettem észre, hogy lelassul bennem az idő, a gondolatok halkulnak, a testem meg csinálja, amit akar. Nem is állt olyan messze attól az állapottól, amit akkorra már nap, mint nap gyakoroltam a meditálásaim során. Nem elemeztem – mozogtam. Hatalmas szó ez annak, aki életének legbizonytalanabb időszakában és legmélyebb gödrében hánykolódva egyetlen biztos pontot az állandó elemzés adott. Most nem elemeztem. Csak voltam.
Később jöttek a kérdések: mi ez a gyomorban ülő valami, ami nem enged? Mi akar itt felszínre jönni? Innentől a jelenség egyre gyakrabban bukkant fel — ha egy férfi megérintett… vagy egy szaunában amikor elkezdtem érezni, hogy nem uralom a testem minden mozzanatát… és hétköznapi helyzetekben, ahol korlátozva éreztem magam, de leggyakrabban a zenével. Nem jöttek azonnal válaszok, ezért csak figyeltem: a test jelez, a zene teret tart, én pedig engedem, hogy végigmenjen rajtam, ami eddig benn akadt. Egyszerű, hétköznapi — és közben iszonyat felszabadító.
A töréspont...
Pár hónappal később az áttörést végül egy sámándobos, mély-meditációs élmény hozta. Legnagyobb meglepetésemre feljött egy régi emlék, amit a legmélyebb bugyraimban őriztem: a húszas éveimben ittas állapotban történt szexuális bántalmazás.
Az élmény előtt semlegesen éreztem az esettel kapcsolatban ami képeiben nagy részben homályos volt. Majd a zenén keresztül és utána a konkrét mély-meditációs élmény újraéléséig a valaha történt leggyomorforgatóbb érzés jött felszínre: düh, szégyen, undor formájában. Egy olyan érzés, aminek létézésről nem tudtam és soha nem éreztem. Nem akartam érezni. Ki akarná? Hirtelen világossá vált, hogy miért automatikus reakció egy ilyen érzést elzárni magunk elől. Védelemből. És elkezdett foglalkoztatni, hogy mégis, hogy történt az, hogy végül a felszínre tört és ezáltal végül feloldódott.
Hogy hat a zene a testre?
Stresszben a test vészüzembe kapcsol: harc, futás, vagy lefagyás. Sokunknál azért marad lenyomat, mert nem fejeződött be az, amit akkor tenni akartunk: kiáltani, ellökni, elfutni. Az elme felejthet, a test nem felejt. Például szexuális bántalmazásnál a test leggyakrabban lefagyást őriz. A táncban ez átfordulhat mozdulatba, hangba: most megtehetem, amit akkor nem tudtam. Több lesz a határ és kevesebb a szégyen.
A zene és a mozgás biztonságos keretet ad, ahol a félbehagyott mozdulat finoman visszatérhet. Ehhez az idegrendszeri folyamatok is hozzájárulnak. Néha csak mélyebbre enged a levegő, hosszabb a kilégzés; néha remegés vagy hang tör fel; néha a gyomorszorítás lazul. Mintha a szervezet azt mondaná: „most befejezem, amit akkor nem tudtam”. A mozdulat gyakran megelőzi a megértést: előbb oldódik a test, aztán áll össze a történet. A ritmus olyan keret, amelyben a szervezet befejezheti a valaha félbehagyottat és a megkönnyebbülés ebből születik. Ez akkor is megtörténhet, ha nem tudom pontosan, mi áll mögötte.
Jung szerint a „nemkívánatos” érzések (düh, undor, szégyen) nem ellenségek, hanem hordozók. Ami kiszorul a tudatból, árnyékként működik tovább és annál erősebb, minél kevésbé nézünk rá. Ha biztonságos keretben átéljük, visszaolvad az egészbe: nem „jóvá” válik, hanem újra hozzám tartozik. Így már nem kívülről irányítja a kapcsolataimat, a testem jelzéseit, a döntéseimet, hanem erőforrássá válik: határrá, önvédelemmé, tisztább igénnyé.
Egy történet tőlem...
A „Feel it to heal it” nekem NEM azt jelenti, hogy otthon a fülhallgatóval rögtön traumát oldok vagy, hogy minden buliba gyógyulni megyek. Voltak hetek, hónapok, hogy így történt. Viszont lehet “csak” élvezni a zenét, egynek lenni vele, jelen lenni minden elvárás nélkül. És jó, hogy mostmár én is így élvezem. Mindemellett nem szeretnék túlmisztifikálni semmilyen zenei eseményt. Egyszerűen velem csak pont így történt meg.
A nehéz, kényelmetlen érzések kapuk. Amíg megkerüljük őket: elmenekülünk a helyzetből, elnyomjuk a testjelzést, másra tereljük a figyelmünket — addig ugyanaz a minta fut tovább a háttérben. Amikor viszont engedjük, hogy a rossz érzés átmenjen rajtunk (remegésben, sóhajban, könnyben, forróságban), a test befejezheti, amit valaha félbehagyott. Nem attól gyógyulunk, hogy elnémítjuk a fájást, hanem attól, hogy átengedjük, és a hullám a végén tényleg letesz a partra. Az élmény felszínre jövése után a gyomoridegem kb. 80%-a teljesen eltűnt. Ezt elképedve szemléltem. A maradék húsz további utómunka, megértés, bizalom újratanulása másokban, magamban és a Világban.
Durva belegondolni, hogy ha a menekülés kapcsol be azon a bizonyos első alkalmon, akkor valószínű ez az érzés továbbra sem oldódott volna fel bennem. Tudattalanul menekültem volna még egy darabig, hogy ne kelljen újraélni ezt. Az, hogy maradtam (és még sok más, ami utána jött) segített, hogy újra elkezdjek visszakapcsolódni a testemhez és ezzel visszavegyem felette az uralmat. És saját funfact-em magamról, hogy úgy tűnik szeretem a technót és nagyon élvezem, ahogy kikapcsol és meditatív állapotba tesz. A zene és a tánc, a szabad mozgás egyre inkább terjed, mint terápiás eszköz. Korábban azt gondoltam, hogy a beszélgetés, elemzés visz a problémák megoldásához, de saját bőrön tapasztalhattam meg, hogy a test ezerszer beszédesebb. Az érzések is beszédesebbek. És nagyon is megéri követni őket.
A régi görögök szerint a művészet (zene, színház) nem eltereli a figyelmet a nehéz érzésekről, hanem átsegít rajtuk. Átéljük a félelmet és a szomorúságot, és közben megkönnyebbülünk. Ezt hívják ők katarzisnak. Ezért mondom én is: feel it to heal it – nem azért kell érezni, hogy szenvedj, hanem azért, hogy átmenj rajta, addig, amíg el tudod engedni. Végülis ez lett az én soundhealingem techno módra.
Bevallom hónapok óta húzom ennek a témának a megírását. Sokmindent megosztottam már magamról és mindig hitelesebbnek érzem, ha a saját példámat is látjátok. Egyre inkább tűnik el a korlátozó gondolat az életemből, hogy vajon mit fognak ehhez szólni mások? Ez a téma viszont sok kérdést vetett fel bennem. Nem akarom, hogy sajnáljanak és azt sem szeretném éreztetni, hogy nálam a Szent Grál és engem pontosan lekövetve más is léphet egyet előre. Mióta elkezdtem írni ezt a bejegyzést rengeteg vendég és ismerős jött velem szembe hasonló élményekkel és mindig megszólalt a hang: írjam meg. Az ő tapasztalataikból is tudom, hogy sajnos ez a traumatikus élményem nem egyedi eset. Sőt! Sokkal gyakrabban előfordul, mint azt én korábban képzeltem. Viszont ez az írásom nem tanács és okítás. Csak egy történetet mesélek — az enyémet. Ha valamelyik mondata hozzád szól, az a tiéd. Ha nem, engedd el.
Soha semmi nem múlik el addig, amíg meg nem tanított minket arra, amire szükségünk van.
A vendégeim...
Sokan nem beszélnek a traumáikról. Pedig ilyen vagy olyan formában mindannyian éltünk át olyan élményeket, melyeknek lenyomatait hordozzuk. Gyerekkorból és felnőtt korból egyaránt. Az utaztatások során a legfájdalmasabb élmények pont azok, amik a jelenlegi életből törnek a felszínre. A vendégeim első reakciója – ahogy az enyém is volt – nagy százalékban a menekülés. Legtöbbször az érzés érkezik meg először és csak utána az emlékképek. „Ez nem jó” „Menjünk innen” „Hagyjuk abba”. Senkinek nem kellemes. Én is ellenkeztem. Azt gondoltam, hogy jobb nekem a kényelmes tudatlanságban. Nem kibírok egy kis gyomorideget még pár évig? És mások is hasonlóan reagálnak. Nem könnyű szembenézni. De az áttörés után olyan könnyebbséget érez az ember, amit évek, évtizedek óta nem.
Az utaztatás és mély-meditáció azonban nem helyettesíti az orvosi kezelést és a teljes gyógyuláshoz szakemberre is szükség lehet! Ha hasonlót élsz át, kérj támogatást: egy biztonságos baráttól vagy szakembertől. Nem kell egyedül végigmenned rajta.
